Egész héten ma történt először,hogy sütött a nap. Félhullaságom ellenére, kellően értékeltem és kiültem az ablakba egy bögre zöld teával. Aktivitásom félelmetes.
Ma este ünnepeljük az egyik csoporttársam születésnapját. Van valami új kocsma,amit fel akarnak avatni. Meggyőzésemre, azt ismételgetik,hogy a Tankcsapda énekese a tulaj,és ez nekik már valami félígéret- szerűség. Hát rendben,úgy legyen, szerintem Lukács Laci sem fog tudni felpörgetni, de hajrá,cicafiú, majd egy sör mellől figyelek.
Egyébként ismét realizálódott bennem,hogy egy kapcsolatnak csak ártanak a szavak. Amikor nem beszélünk,csak együtt vagyunk,minden annyira jó. Kiegyensúlyozott, stabil, boldog és pörgő. És amikor egyikőnk kinyitja a száját,és elkezdjük feszegetni a dolgot,ott romlik el minden. Úgyhogy talán... nem lenne jobb csak élvezni azt,ami van? Miért akarjuk folyton a definíciókat, észérveket és hasonlókat? Hova ástuk mi magunkban a Carpe Diem-et?!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése